Keveset aludtam. Ez nem kifogás. Magyarázat.
2011.02.17. 19:36
Holnapholnapholnap...mért nem szombatszombatszombat??? :S
Elegem van ebből az egész k...szott egész hétből, évből...
Tudjátok milyen az, amikor hetek óta szarul van az ember, amikor nem rossz a közérzete, egyenesen SZAR és nem lehet szar kedve, mert még ahhoz sincs kedve? Tudjátok milyen hetekig a hányingerrel küzdeni, aztán amikor elmentek orvoshoz, ahol kiderül egy olyan titkod ANYÁD előtt, amit nem hogy ott, ORVOSNÁL, hanem gyakorlatilag SOHA nem mondanál el??? Tudjátok mekkora égés, milyen kínos? Aztán az a néma hallgatás, amíg kimentek a kocsihoz, ott meg anyád elkezd nevetgélni, majd pedig nem lecseszi a fejed, hanem...hanem közli, hogy teljesen megérti, semmi baj, persze nem örül, nem tapsol meg, de ilyen ez a világ. Közben olyan megjegyzésekkel tűzdeli a 'beszélgetést' -amiben amúgy tök jó fej volt - ami más esetben teljesen kiverné a biztosítékot, de akkor ott már arra sincs agyad - mivel teljesen leblokkoltál- hogy megszólalj normális hangon. Ilyen esetben amikor hazaérsz, egyből felmész a szobádba, leülsz egy pillanatra, mintha most futottad volna végig a maratont, és ez alatt az 'egy pillanat' alatt ktör belőled minden rejtett érzés, gondolat, amit eddig magadba tartottál egész hazaúton, és előtte. Elkezdesz bőgni, tiszta szívből, ekkor csörren meg a telefonod, amin épp Zsófi hív, elsírod Neki is a dolgot, meg is nyugodsz tőle, és amikor este elmész misére (szombaton) és találkozol Macival akkor még neki is kiöntöd a lelked. Nem tudtam eldönteni mi keserített el annyira, hogy szinte végigbőgjem a misét, előtte az oda utat, előtte a telefonbeszélgetést és még előtte azt a pár percet amíg csak ültem és meredtem magam elé. Tényleg foggalmam sincs, hogy mi lehet ebben annyira fájó, hogy bőgtem, hiszen ez elméletben teljesen természetes dolog, nem cseszett le senki. De ez olyan eredményt von maga után amivel nem megyek többé egy bizonyos helyre nyugodtan. Azon fog járni a fejem, majd mindig, ha ott vagyok, hogy basszus, most anya... hagyjuk.
Amúgy a doki (csaj) azt mondta semmi bajom, talán próbálkozzunk pszichológusnál...hát köszi. Ez nekem azért gáz, mert amikor kicsi voltam és tiszta erőmből hisztiztem valami miatt, anyáék mindig mondták, hogy már kezdhetem is összepakolni a cókmókom, megyünk a pszichológushoz... Tehát, bolond vagyok? Persze nem, de ez az élmény akkor is bennem van. Nem szeretnék elmenni, közben meg más remény nincs, különben tudjátok mi van... "Majd kinövöd..." Tudjátok mit? Azt a percet várom már amikor egy orvos végre nem azt mondja, hogy majd kinövöd, hanem azt hogy bele fogsz dögleni...fúúú ez nagyon durván hangzik, és nem is ennek indult. Ez az akar lenni, hogy: Azt a percet várom már amikor egy orvos azt kimondja: "Nem tudom" és ehelyett nem azt mondja, hogy "majd kinövi." Mert erre egyetlen válaszom van, hogy basszák meg mind a hasfájásom a hányingerem a térd fájásom és a FEJFÁJÁSOM, amit 10-12 éves korom óta folyamatosan növök kifelé... Elegem van abból, hogy minden nap küzdök a jókedvvel és mindenki más problémájával, mert mindenkit szívesen meghallgatok, és nem is bírnám ki, ha nem segítenék, ha tudok, de gondoljon már bele legalább egy ember ebben a kibaszott nagy világban, hogy milyen szar is annak aki mindenkin segít, de rajta senkise tud. És amikor ezt leírom egyből eszembe jut minimum 3-4, de még több olyan barátom/barátnőm, akiknek sokkal több, és/vagy nehezebb problémája van, mint nekem, de ezekben én mind segítek, ahol tudok, eközül a 3-4 ember közül mind a 3-4 kiöntötte nekem a lelkét, és én mindet nagyon megsajnáltam és onnantól az Ő problémájuk részben az enyém is lett, mivel a barátaim/barátnőim, az ő fájdalmuk nekem is fáj az ő bánatuk nekem is bánat, minden folyamatosan jár a fejem, közben persze élem az életem ami hol jó hol meg maga a pokol egy Macival aki mindig ott van mellettem amikor kell, de mi van akkor, ha épp Ő bánt meg? Amikor reggel, már reggel...és még csak sírni se sírhatok, hogy sírhatnék már? A SULIBAN? Ott nem lehet, ott max. könnyezni lehet csöndben egy unalmas óra olyan pillanatában amikor épp "alszol". És akármit hisz Maci, egy percig nem haragudtam meg rá emiatt, mert tudom, hogy Ő ilyen és én ezzel együtt szeretem, de amikor ilyet csinál az nagyon fáj, és akármennyire próbálom is leplezni, takarni, ámítani a tömeget, nem tudom magamba zárni teljesen azt amilyen vihart bennem kavart. És erre tesz rá egy lapáttal, amikor tesióra előtt elkezd fájni a gyomrom, kurvára hányingerem lesz, és óra alatt még szédülni is elkezdek, miközben ott a feladat, mint magasugrás - félek a rúdtól - és ott a talajtorna is. És ezt együtt kell csinálni. Aztán leesik a tanárnak, hogy ez azért egy 'kicsit' megterhelő, meg látja rajtam, hogy egyszerűen már az 1 métert se merem megugrani, és megengedi (nagykegyesen) hogy csak a talajtornára koncentráljak. Tényleg rendes volt végig velem, de rettentő szarul éreztem magam, állni nem tudtam, nemhogy terpesz bukfencezzek szédülés közben... És asszem most ezzel a levéllel, bejegyzéssel sikerült elcsesznem Maci kedvét is, amit nagyon nem akartam, de higgye el amit mondok, és ne gondolja, hogy haragszom, mert NEM. NEM HARAGSZOM, csak tele van a f...om. Szépen nőiesen megfogalmazva. ;) Sajnálom, hogy nem írok mostanában, de tudjátok..."ha jót nem, akkor inkább semmit..." és mostanában inkább a semmit-nél maradok. Ez a mai meg már annyira megtelt, hogy nem bírtam/bírom magamban tartani. Tényleg bocsi mindenkitől. :(
Nem haragszom!! Nagyon, nagyon szeretlek!!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://ziza.blog.hu/api/trackback/id/tr892668780
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.