Félek, egyedül maradok a következő időkben. Bár tudom, van egy pár barát, aki mellettem lenne, de...de nem tudnak, mert nem leszek itt. Nem tud valaki úgy mellettem állni, ha nem tud a közelemben lenni. Oooké, oké. Persze, meg lehet oldani, de nem lesz, aki kihúzzon a magányból. Ki lesz az, akivel elmehetek hétköznap is berúgni, ha arról van szó? Ki lesz az, aki közli velem, hogy nem megoldás mindenre, ha berúgok? Ki lesz az aki végig hallgatja a bajaimat, még, ha rohadtul is unja a témát és még tanácsot is ad, ha szükségem van rá. Nem szűkölködöm barátokban nem erről van szó. De legjobb barátja kevés van az embernek. Így tehát nekem is. Az a gond, hogy én magam se tudom, hogy kik azok. Fel tudnék sorolni pár olyan embert, akik minden bajban ott lennének, de max egyet, aki itt is van. Aki mindent tud, aki mindenben segíteni próbál és nem is érzem magam egyedül, mert ő is ugyanúgy zúdítja rám a bajait, mint én rá az enyimeket. Oké, hogy nem erről szól egy barátság...nem erről kell szóljon, de..."A barátom dolga, hogy ott legyen, a szükség van, bármit meg tegyen. Ha eltévedtem, vezessek, ha gyűlölöm, akkor szeressen..." Ismerős? Nekem igen. De...én...egyedül...érzem...magam. Még így is. Milyen érzés kerítsen magába, amikor...amikor valamit megszoktam és egyszerre csak...vége? Amikor megszoktam végre az ottani, környezetet, a legjobb úton haladtam, hogy befogadjon egy társaság, és ekkor, haza kell jönnöm és...kiestem a "megszokásból" itt újra a régi minden, itt (szinte) semmi sem változott. Azt az egy apróságot, ami itt tartott volna. Érdekesen játszik a sors, az élet...nem tudom minek nevezzem. Van egy kis irónia az egészben, csak nem tudnám kifejteni. Tudjátok...sokmindenről hittem azt, hogy így van, de nem. Most igyam meg a maradék likőröm? Egyedül az üres szobában, úgy, h még csak zenét se hallgatok? Aztán amikor vissza megyek, már én leszek az, aki nem akar vissza lépni a "régi" megszokásba. Jajj! ezt nehéz elmagyarázni. Itthon...mindenki tudja, milyen az, amikor otthon van, ott van egy megszokott rutinja az életének, még akkor is, ha nem az a sablon élet. Nekem is volt egy ilyenem. És elmentem Almádiba. Ahol lett egy másik megszokás. De egy hétre haza jöttem. És itt...itt minden olyan, mint volt. Amikor meg vissza megyek, megint meg kell találnom az ottani élet megszokásait. De lehet, hogy már nem is szeretném azokat. Mert azalatt az idő alatt amíg itthon voltam újra...újra elő jöttek belőlem azok az érzések, mint az előtt, mielőtt oda mentem volna. És az akkor is, most is a félelem volt. A félelem, hogy egyedül maradok. Csak ez az érzés most sokkal inkább jelen van benne, mivel Lacival mindennek vége. Akkor legalább megvolt az, hogy van valaki itt (aki nem családtag) és mindennél jobban szeret. Aki vár és...ha bármi van fel tudom hívni. De most nincs. Most nincs.

Félek, figyelnem kell a világra,
s érzem, lelkemben tombol a tél.
Mindig szükség van egy igaz társra,
úgy hittem, az én szavam éppen elég.
De félek, a magány győz le engem, óh!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.