Nekem van egy kis falam...vagyis egy parafa táblám, amit én falnak nevezek. Ezen a falon őrzöm az emlékeimet. Azokat, amiket érdemesnek ítéltem az emlékezésükre. Ez kicsit olyan, mint egy fotóalbum, csak itt nem képek, hanem belépők, mozijegyek, fagyis kanalak, karszalagok, ruhatáras cetlik stb. vannak. De ma leszedtem az emlékeim. Azokat, amik kötődtek bármelyik hazug barátomhoz vagy Lacihoz. Mert Lacival 2012. Február 18-án szakítottunk. És úgy érzem, mindentől meg akarok szabadulni, ami fájhat. És ez fáj. És minden egyes volt barátom emléke is fáj. Szóval leszedtem szinte mindent. Alig maradt fent valami. Az angliai útról megőrzött dolgok, a családdal meglátogatott múzeumok belépői, öcsémmel elmentem egyszer moziba, onnan a jegy...kb ennyi. És a fal szinte üres.

Mindent le akarok zárni, ami még nyitott sebként él bennem és szeretném, ha ezek a sebek elkezdenének begyógyulni. Ennek pedig egyetlen megoldását látom. Mindentől elszakadni. Nem kell az összeköttetés, mert az csak egy-egy szög, ami még nincs kihúzva. Kicsit nagy a képzavar, de remélem érthető.

Mától kezdve, engem senki se bánthat meg. Mától kezdve, nekem semmi se fájhat.

Szerettelek Mackó!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.